A színház varázsa (mint azt már több ízben kifejtettem) számomra abban rejlik, hogy minden előadás más, mindig aktuális, élő, lüktető. Az Angyalok Amerikában című darab kapcsán azonban megmutatkozik ennek az árnyoldala is: ha egyszer vége, akkor már soha többet nem kapjuk vissza. Leveszik műsorról, és néhány hónap múlva már senki nem fog rá emlékezni. És ha akarna, sem tudna - a felejtés nagy úr, és hogyan hozzuk vissza az élményt, az érzést, ha nem láthatjuk újra az előadást (ebből a szempontból a film jobb: előveszem a DVD-t és kész).

Továbbra is azt mondom, hogy a jelenleg futó előadások közül az Angyalok Amerikában a legjobb. Szeptemberben mutatták be, június 12. az utolsó dátum. A legutolsó alkalom, hogy Prior megmondja Louisnak, hogy "Próféta vagyok, bazdmeg!". A legutolsó alkalom, hogy a Próféta inkább az Életet választja, mert élni akar, mert szeret itt élni. Az legutolsó alkalom, hogy a nézők könnyezve tapsolnak percekig (a végén már a színészekkel együtt). Ez a taps mindennek szól: az előadásnak, a színháznak, az igazgatónak, az elmúlt öt évnek. 

A sírás kerülget - alig 2 hónap, és vége.

(Fotó: Horváth Judit, nemzetiszinhaz.hu)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.