Nehéz megszólalni egy ilyen előadás után. Sokkoló. Megrázó. Felkavaró. Lesújtó. Elképesztő. Fantasztikus. Csodálatos. A Nemzeti Színház 2011-es POSZT-fődíjas előadásán voltunk. Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból.

(Fotó: Szabó Ádám, nemzetiszinhaz.hu)

Az előadást már nagyon régóta vártam (március 4-én vettük meg a május 5-re szóló jegyet). Sokat olvastam róla, mert nem voltam biztos benne, hogy lesz lehetőségem megtekinteni. Aztán mégis sikerült jegyet venni. Igyekeztem "felkészülni" az előadásra. 20 perccel kezdés előtt ott kell lenni? 90 perccel előbb ott voltunk. Kényelmes öltözetben kell menni? Napokig keresgéltem a szekrényben. Egy felvonás? Előtte próbáltam a lehető legtöbbet pihenni. Azonban van, amire nem lehet kellően felkészülni...

Röviden a helyszínről: a Festőműhely egy tágas terem a 6. emeleten. Eredetileg nem játszóhelynek tervezték, de ehhez a darabhoz több okból is kiváló. Egyrészt rengeteg díszlet van, melyet egy naponta cserélendő Nagyszínpadon nem lehetne megvalósítani, itt azonban adja magát. Másrészt itt a nézők elhatárolódnak az épület többi részétől, egy kicsit kiszakadnak a külvilágból. Annyira más ez a helyszín, mint az összes többi, hogy néha ténylegesen egy bajor falu kellős közepén érezzük magunkat. A Festőműhelyben nincsen nézőtér: a közönség szalmazsákokon ül a "színpad" közepén: a színészek körülöttünk és közöttünk játszanak.

A néző kényelmetlenül ül és emiatt feszélyezve érzi magát. De nem csak emiatt. Az előadás végén bennem egyfajta szorongással vegyes félelem alakult ki. Nem tudom, hogy azért, mert színpadon ilyen brutális gyilkosságot még nem láttam, vagy azért mert egyes mondatok után úgy éreztem, ennek semmi köze Bajorországhoz, ez itt a színtiszta magyar vidéki élet bemutatása. A rosszindulatú pletykás vénasszonyok, az előítéletektől hangos "utcasajtó", a "vallásos" parasztemberek mind-mind ismerősnek hatottak.

A történet a következő: a II. világháború után vagyunk, egy német faluban. Az emberek úton-útfélen arról beszélnek, hogy a falu egyik lakója, Abram "nem normális", mert "a férfiakat szereti". Olyan erős a nyomás, hogy még a saját anyja is ellene fordul. Az már csak hab a tortán, mikor kiderül, hogy Tonka, a barátnője terhes. Abram és Tonka veszekednek, majd a lány "mocskos buzi" felkiáltása után Abram hirtelen felindulásból baltával agyonveri. És a falu lakói - ahelyett, hogy rádöbbennének saját bűnösségükre, a pletyka mérgező erejére - a kitűzött vérdíj reményében megkeresik a bűnöst, és egy halotti torral egybekötött örömtáncot járnak, hogy végre sikerült kiűzniük a faluból.

Abram (Stohl András) tulajdonképpen semmit nem tett, amivel kiérdemelte a falu ellenszenvét. Soha nem bántotta őket, nem mondott rájuk semmit. Ő csak nyugodtan akart élni. Nem sikerült. A sorozatos csapásoktól, nyilvános meghurcoltatástól felindulva Tonka mondata az utolsó csepp volt. Utána maga elé meredve ül: megtébolyodott szörnyű tette miatt.

Tonka (Tompos Kátya) a darab elején a szende szűzlányt játssza, aki szerelmes Abramba, és próbálja magához láncolni. Aztán ahogy alakulnak az események, kifejlődnek az indulatok, úgy alakul át ő is egy kétes erkölcsű, könnyűvérű nővé. De nem az ő hibája ez: a körülmények erősen közrejátszottak. Végül túlságosan felhergeli Abramot, és ez lesz a veszte: a gyilkossági jelenet brutálisan és mellébeszélés nélkül van ábrázolva (magyarul: gyenge idegzetűek ne nézzenek oda).

Barbara (Molnár Piroska), Zenta (Murányi Tünde), a Hentesné (Nagy Mari) és Paula (Söptei Andrea) képviselik a népet. Egytől egyig romlottak, felszínesek, beszűkült látásmódúak. Minden gondolatukkal, minden mozdulatukkal azon igyekeznek, hogy fenntartsák "tökéletes" életüket a "tökéletes" világukban, és kilökik maguk közül azt, aki ebbe nem fér bele. Mindennél fontosabb számukra, hogy megfeleljenek a falu elvárásainak. Nem veszik észre, hogy miközben a saját életüket megpróbálják rendben tartani, aközben másokét teszik tönkre.

Mária (Básti Juli) egy fokkal jobb: szállást ad Abramnak, és akkor sem rakja ki, amikor a nők eljönnek követelni a kilakoltatást. Azonban amikor a fia, Rovo (Farkas Dénes) is bejön a képbe, már ő sem ismer kegyelmet. Rovo a világháború következtében félárva gyermekek sorsát járja be, és nehéz eldönteni, hogy csak zárkózott, vagy valamilyen komolyabb pszichológiai problémája van. A fiú aztán egy beszélgetés során közel kerül Abramhoz, aki végre meghallgatja. Egy csók is elcsattan, amit a Hentesné meglát: a két férfi sorsa ebben a pillanatban eldől. Mindkettőjüket megbélyegzik, Mária elzavarja Abramot, Rovo pedig felakasztja magát. Életében először boldog volt, de a nép csak a "megrontó" Abramot látta meg, az összetört Rovot nem.

Volker (Szarvas József) Mária szolgája és szeretője. Részeges figura, aki nem éppen a hűség mintaszobra. Ő részben felelős Tonka megváltozott erkölcsi értékrendjéért: a neki felajánlkozó, illuminált állapotban lévő lányt teljesen kihasználja. Csonti (Znamenák István) a falu sírásója. Profitorientált szemléletmódja miatt nem éppen pozitív karakter, mégis rajta nevet legtöbbet a közönség. A temetésnél nem tudja, merre temette a fejet, ezért találomra szúrja be a keresztet. A hátát egy hússzelő késsel vakargatja. A sírásó (a Hamlet előadáshoz hasonlóan) most is kicsit feljebb áll, mert neki mindig lesz munkája, rá mindig szükség lesz. A másik ilyen "kívül mindenen" karakter a pap (Földi Ádám) lenne, de ő végül a korrupció csapdájába esik. Senki sem tisztességes, mutat rá az előadás. Kár, hogy ezt nem csak a színházban tapasztaljuk...

Mint ahogy a tisztességről a polgármester (Sinkó László) és a szolgája, Georg (Hevér Gábor) sem beszélhetne hazugság nélkül. A polgármester nem sokszor tűnik fel a színen, de amikor megjelenik, akkor mindig valami fontosat mond. Georg pedig a nőcsábász szolga, aki minden nőnemű egyednek csapja a szelet, és mindhalálig kész a falut védelmezni. Ő mondja ki először (kb. az előadás felénél) kertelés nélkül Abram szemébe, hogy "buzi". Innentől kezdve lesz a játék egyre sötétebb, amíg végül összecsapnak a hullámok.

Mellékszál a menekült nő (Mészáros Piroska) és fia karaktere, amelyből látszik, hogy a falu összetétele nem egységes. De még ő is követi a "trendet", az utat, amit a falu diktál. Beáll a sorba, nem különbözik semmiben a többiektől. És ez az igazi probléma: mindenki meg akar felelni az elvárásnak. Van egy mondvacsinált "eszményi" kép, amelyet mindenkinek kötelező követni, és aki ebbe nem fér bele, azt könyörtelenül ellehetetlenítik mind anyagilag, mind pszichésen. Akit a falu egyszer a szájára vesz, annak onnantól nyomorúságos minden perce: bármikor letámadhatják egy undorító viccel a kocsmában vagy a hentesnél. Ebbe bukik bele Tonka, Abram és Rovo is.

A Nemzeti Színház legtöbb darabja súlyos erkölcsi és aktuális kérdéseket feszeget, azonban az ilyen darabok nagy részében van valamiféle könnyítés. Nem hagyják úgy hazamenni a nézőt, hogy rosszul érezze magát. Poénos jelenetek, szerelmi szál, boldog befejezés, valami mindig előkerül. A Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból nem ilyen. Itt nincs feloldás, ez a valóság. Ahol nem mindig minden úgy alakul, ahogyan jó lenne. Most nincs feloldás: a csuromvér Abram átgázol a nézőkön, a falu népe pedig tovább vigad. Ki tudja, holnap kit találnak meg maguknak, akit ugyanúgy tönkretehetnek, mint ahogyan a "buzit", a "kurvát" vagy a "hülyét". Émelyítő a befejezés, nehéz bármit is mondani.

Aztán jön a meghajlás. Álló taps, könnyező színészek. Végignézve rajtuk a nézőnek is sírni támad kedve. Mert akármennyire borzasztó a téma, amit az előadás feszeget, és akármennyire nehéz ezt feldolgozni, ilyenekre szükség van! Kell, hogy legyenek ilyen darabok, kellenek tükrök. És minden színházszeretőnek élmény ilyen fantasztikus színészi teljesítményeket látni. Nem akarok senkit kiemelni, mindenki csodálatosan játszott.

Martin Sperr remekművét már csak egyszer fogja játszani ez a társulat, ebben a rendezésben. Alföldi Róbert prófétai pontossággal jósolta meg a saját sorsát: a vádaskodások, a gyűlölet, a rosszindulat megint győzött, és neki mennie kell a "faluból". A különbség csupán az, hogy ő hősként távozik, és a "nép" nagy része vele tart.

A Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból kiemelkedően jó előadás. Sokkolt, megrázott, felkavart, lesújtott. Soha nem fogom elfelejteni. Életem egyik legnagyobb élménye. Idei legjobb színházi élményem. Többször megnéztem volna. Sokat tanultam belőle. Nehéz volt felállni a zsákról. 

Szívszorító, örökre szóló élmény.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.