Shakespeare valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy a Hamlet megírása után több, mint 400 évvel darabja még mindig aktuális lesz. Pedig az, és erre pontosan rá is mutat a Nemzeti Színház 2012-ben bemutatott Hamletje, melyet Alföldi Róbert vitt színpadra. Akarom mondani, nézőtérre.

(Fotó: Horváth Judit, nemzetiszinhaz.hu)

Alföldi Róbert rendezéseiben megfigyelhető, hogy a legtöbbször van valami különleges, egyedi részlet, amely védjegye lesz az adott előadásnak, és markánsan megkülönbözteti az összes addigi és azután következőtől. Az ember tragédiájában a leeresztett csillár, a Tartuffe-ben a kör alakú nézőtér, a Sirályban a kabátok, a Hazafit nekünk!-ben a színpad alatti játéktér, a Bánk bánban a medence. A Hamlet sem kivétel, sőt, talán ezen érezhető a legerősebben a rendező kézjegye: egyszerűen megfordítja a teret. A nézők a színpadon ülnek: összecsukható, számozatlan székeken. A színészek pedig a nézőtéren játszanak: a díszpáholyban, a zsöllyében, és egy hatalmas állványon.

Az előadás modernitása az első pillanattól kezdve nyilvánvaló. A kezdés a következő: öltönyös-nyakkendős fiúk bevonulnak, és sorfalat állnak az új királynak, aki integetve odasiet a kiállított mikrofonhoz. Beszédében elmondja, hogy alig egy hónappal bátyja halála után feleségül veszi annak özvegyét. Számomra megrázó és elgondolkodtató volt, hogy Claudius itt (és további megszólalásai nagy részében) többes szám első személyben beszél. Teljesen természetesen mondja ki, hogy "nőül vesszük szerető hitvesünket" vagy hogy "bátyánk halála".

Akik olvasták a művet, vagy látták a filmadaptációkat, azok számára már az elején feltűnhet egy komoly változás: más a fordítás. A Nemzetis előadást Nádasdy Ádám kortárs szövege és stílusa teszi még közelibbé. A XXI. század ifjúságának már nem mondanának sokat Arany János emlékezetes mondatai. És miközben a jövő színházlátogatóinak sem idegen a szöveg, addig az idősebb korosztálynak is újat tud mutatni az előadás, nem csak "egy Hamlet a sorban".

A díszlet - amellett, hogy maga a nézőtér-színpad ad egy különleges hátteret - puritán; és jelképes módon segíti az előadást. A széksorok hatalmas fekete nejlonnal vannak letakarva, és a korlátokról is ez lóg le. A balkon szélén felállított állványzat többfunkciós: jelenettől függően erkély, lépcső, kapu, templom, várfal. A díszpáholy is aktívan részt vesz a darabban: a királyi vár belső tereit jelképezi (hálószobától kezdve a fogadószobáig bármit). És az egész játéktér együtt pedig a színház metaforája. Ezt ki is mondják: az ifjak a nézők között futkosva keresik Hamletet, amikor véletlenül rátalálnak egy bezárt színházra. "Bezárták, lerombolták, rosszul működik" - mondják, és a nézők között halk moraj fut végig: mikor mutatták be az előadást?

Az előadásban domináns szerephez jutnak a hangeffektek. Amikor az Egérfogó előadása közben Claudius lelepleződik (szinte bevallja bűnösségét azzal, hogy az ominózus királygyilkos jelenetnél felpattan), Hamlet diszkózenét kér, és "örömtáncot" jár. Claudius mobilja (!) hangosan csörög, mikor megkapja az SMS-t, melyben Hamlet értesíti őt, hogy épségben megérkezett Angliából. A legijesztőbb azonban az, ahogyan Laertes visszatér apja halálának hírére: egy gépfegyverrel lőve rohan le a lépcsőn. Akik először látják az előadást (vagy - mint az én esetemben - elfelejtették, hogy melyik jelenet következik...), azokat sokkolja a hirtelen, hangos fegyverropogás. Az előadás előtt az ajtóra ugyan ki van rakva, hogy erős hanghatások várhatóak, de ezt nem mindenki veszi kellően komolyan...

Bizonyos szempontokból az Alföldi Róbert rendezte előadás más, új oldalról világítja meg a történet egyes részeit. Ophelia 1600-ban abba őrült bele, hogy Hamlet nem szereti őt, nem akarja feleségül venni (valójában túlságosan lefoglalja, hogy apja halálát megbosszulja). 2013-ban ennél megrázóbb a helyzet: Opheliát megerőszakolja Claudius. Ezután nem csoda, hogy a lány teljesen elveszti a józan eszét, és magában dúdolgatva jár fel s alá (amíg öngyilkos nem lesz).

"Látod, édesanyám, kedves édesanyám, mért szültél a világra.
Inkább dobtál volna, bárcsak dobtál volna a zavaros Tiszába.
Tisza vize vitt volna a jeges Dunába,
Hogy ne lettem volna, bár ne lettem volna senki megunt babája."

Itt már gyanús lehet a nézőnek, hogy vajon Ophelia miért mondott Tiszát, Dunát, mikor elvileg a történet Dániában játszódik... Azonban a sírásós jelenetnél a dolog végleg eldől. A két sírásó kiássa az eltemetett dolgokat, hogy az új halottaknak legyen hely. Előkerül a földből néhány combcsont, medencecsontok, koponyák. És közben, mintegy véletlenül, kiássák az eltemetett magyar múltat is: először egy kommunista vörös csillag, majd egy auschwitzi rabruha, végül egy '56-os lyukas zászló. A sírásók kíméletlenül kiássák, ami el van temetve. De valahol mélyen tudjuk, hogy ezek nincsenek rendesen elásva. Túl friss sebek, nem volt még idejük rendesen behegedni.

Az előadás legambivalensebb része a sírásók jelenete. Fájdalmas, mert az erős szimbolikával olyan dolgokat érintenek, amelyek érzelmileg megterhelőek minden magyar ember számára. Ugyanakkor vicces is, mert a sírásók folyamatosan poénkodnak, egymást heccelik. Csárdást járnak a csontokkal, és kosaraznak a koponyával. Ezen bizarr felvezetések után Ophelia temetése szinte unalmas lenne, ha a nagy veszekedésben nem öntenék ki a hamvait. És mi csak nézzük, ahogy száll a hamu a levegőben, tehetetlenek vagyunk. Mint ahogyan a múlttal kapcsolatban sem tehetünk semmit. Ami történt, megtörtént. Nekünk "csupán" fel kell dolgoznunk itt belül, mert megváltoztatni nem tudjuk.

A Laertes - Hamlet csatajelenet nagyon humorosra sikerült. Hamlet korhű ruhában jelenik meg, ezzel is fokozva "őrült" státuszát. Színészkedik, szórakozik, közben pedig az őrületbe kergeti Laertest. De miért is harcolnak ők ketten? Hamlet megölte Poloniust, Laertes apját (bár azt hitte, Claudius hallgatózik ott), 1:0. Viszont Hamlet apját pedig Claudius ölte meg, akinek bizalmi embere lett Laertes, 1:1. Laertes húga, Ophelia pedig nem Hamlet miatt őrült meg (ahogyan Laertes gondolja), hanem Claudius miatt. Szóval paradox módon nincs értelme kettejük küzdelmének, hiszen sokkal inkább a királyra kellene támadniuk. De nem teszik, és a katasztrófa elkerülhetetlen: Hamlet megsebesül Laertes mérgezett kardjától, de az visszatámad, és így ketten szenvednek egyetlen gyilkos penge által. Közben Gertrúd megissza a Hamletnek szánt italt, melyben a gyilkos cseppek vannak, így ő is meghal. Claudiust pedig Hamlet öli meg, miután rájön, hogy a király most már mindkét szülője halálában bűnös: lelövi Laertes géppuskájával. Hamlet haláltusája közben kimondja a (majdnem) végszót: "A többi néma csend". És ezek után a halottak felállnak és leülnek velünk szemben a székekre. Sorban mindenki, egytől egyig.

Ott ül Szabó Kimmel Tamás, akinek Hamletje emlékezetes lesz még sokáig. Szívbemarkoló látni a fájdalmát, mikor megtudja, hogy Ophelia halott. Dühe és bosszúvágya erőssé teszi, szerelme ugyanakkor elgyengíti. Ezt a kettősséget tökéletesen hozza a színpadon.

Előttünk vannak Hamlet barátai: Mátyássy Bence, Fehér Tibor, Farkas Dénes, Előd Álmos. Fiatalos lendületük mozgalmassá teszi az előadást is, könnyedén ugrálnak a díszletelemek között. A "pozitív barátok" társaságát ellenpontozza a két "negatív barát", Guildenstern és Rosencrantz. A karaktereket Hevér Gábor és Marton Róbert jeleníti meg, remekül egymásra vannak hangolódva. Az arcjátékuk parádés, ahogy próbálják Hamletet "jó" útra téríteni.

A királyt Makranczi Zalán alakítja. Claudius alakja magasságában és modorában is kitűnik a többiek közül. A királynét Söptei Andrea játssza. Érdekes jelenség, ahogyan belső vívódásában a feleség és anya között kell választania. 

A tökéletes család nem éppen találó kifejezés Rába Roland, Szatory Dávid, és Radnay Csilla hármasára. Polonius, a kissé hataloméhes, beszűkült gondolkodású apa szinte megfojtja fiát, Laertest. Ophelia pedig megrendítő látványt nyújt, ahogy eltiportan, meggyötörten járkál a színpadon, és dúdolja fájdalmas siratóénekeit.

Külön epizód László Zsolt és Nagy Mari kettőse. Ők játsszák a Színészeket, akik az Egérfogót adják elő a királyi udvarban. Nem tudok jobbat mondani: László Zsolt lászlózsoltos, Nagy Mari nagymaris :) Az előbbi alakítja az idősebb Hamlet szellemét is, mely epizódszerep csupán, a történet szempontjából azonban lényeges.

A két sírásó szerepében Szarvas József és Znamenák István nyújt felejthetetlen alakítást. Ők valahogy mindenki felett állnak, nem húznak egyik oldalhoz sem. Mesterségük és jellemük a biztosíték: ők mindent és mindenkit túl fognak élni.

Számomra az előadás abszolút csúcspontja Fortinbras bevonulása. A végső csapás, az utolsó nagy jelenet, melyben László Attila bebizonyítja, hogy nem kell ahhoz 3 órán keresztül színpadon lenni, hogy emlékezzünk az emberre. Elég 3 nyomasztó perc, és a végére az az elképesztően erős mondat: "Sortüzet!". És miközben a nézőket egytől egyig lelövik, elalszanak a fények. Még sokáig cseng a fülünkben a mondat, és az azt követő gyilkos hangok - nehéz ezek után bármit is mondani. Feloldás a taps: van még remény, ez "csak" egy előadás volt...

Shakespeare Hamletje számos olyan mondatot tartalmaz, amelyeket még több évszázad után is sokszor és sokan idézgetnek. Ilyen például a híres "A többi néma csend" vagy a "Lenni vagy nem lenni". Ez utóbbit Hamlet fehér festékszóró spray-vel fel is írja nekünk az erkély korlátjára. A fekete nejlonon szinte világít, beleég a gondolatainkba a legfontosabb kérdés: TO BE OR NOT TO BE. A választ pedig mindenkinek magának kell megtalálnia...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.