"Kicsit" hosszú lett a hétvégénk, egész pontosan egyetlen 38 órás egybefüggő nap. Szombaton hét órakor keltünk, hogy tízre beérjünk a Kossuth klubba, a Magyartanárok Egyesülete által szervezett, Mai magyar dráma – mai magyar színház című konferenciára. Aztán egy gyors ebéd/vacsora után már indultunk is a Nemzetihez, A velencei kalmár című Mohácsi darab Kritikus Órájára. Aztán ott is maradtunk a színház előtt sorban állni, ugyanis vasárnap reggel 9-től lehetett jegyet venni a jelenlegi Nemzeti Színház utolsó másfél hónapjára.

(Fotó: Puska Judit)

Hosszúhétvége - 1. felvonás

Azt már leírtam az előző bejegyzésben, hogy mivel telt a szombatunk nagy része. Kritikus Óra után már eléggé sok cuccunk volt: sporttáska télikabáttal és hálózsákkal, több napi hideg élelem, ásványvíz, és egy üveg kóla (az ébren maradáshoz szükséges koffeinmennyiség érdekében - egyikünk sem rajong a kávéért). Igazából ekkor már nem akartunk messzire menni a színháztól, csak azokért a dolgokért, amik feltétlenül kellenek a sorban álláshoz.  És volt bőven ilyen. Így Hofélia ott maradt a színház ajtajában, míg mi Alkménével elmentünk "felszerelésünk" maradékáért. Ez fél nyolc-nyolc körül volt, és nem sokkal tíz után értünk vissza. Akkor már nem voltunk egyedül, éjfélre talán már tízen is lehettünk. Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar lesz társaságunk, a múlthavi jegyvásárlásra kicsivel négy után mentünk a színházhoz, de egészen negyed hétig nem jött senki.

Most ez nem így volt, egy percet sem voltunk egyedül, éjfélre már egész jó kis piknikhangulat alakult ki. 11 körül meglátogatott minket az RTL Klub operatőrje, valamikor éjfél után pedig az Index egyik fotósa készített rólunk néhány képet. 

Szerencsére nem volt olyan hideg, mint március elején, nem voltak mínuszok. A körülöttünk várakozókkal hamar összebarátkoztunk, beszélgettünk, megosztottuk egymással amink volt, legyen szó kisszékről, szendvicsről vagy bármi másról. Elég sok jegyet akartunk venni, hiszen ez volt az utolsó lehetőség, és ha most nem kaptunk volna arra, amire akartunk, akkor soha. Már este elkezdtük felállítani a fontossági sorrendünket, de mivel éjféltől kezdve sötétben álltunk sorba, fény hiányában ezt félbe kellett szakítanunk. Amíg fel nem kelt a nap, főleg beszélgettünk, elsősorban színházról: arról, ami előtt épp várakoztunk, és az összes többiről, ahova majd - ha ennek a mostaninak vége - járni fogunk.

Négy órától kezdve folyamatosan szállingóztak az emberek. Itt én már kicsit kezdtem kidőlni, igaz, aludni nem tudtam, de sokszor csak az ajtónak dőlve, csukott szemmel hallgattam a körülöttem zajló beszélgetést. Hat óra környékére nagyjából összeszedtem magam, így Alkménével kidolgozhattuk a taktikánkat, azaz, hogy milyen sorrendben és milyen felosztásban vesszük meg azt a több mint 60 jegyet, amit akartunk. Legalább egy óráig tartott, amíg sikerült egy olyan sorrendet felállítanunk, amiről azt gondoltuk, hogy a lehető legnagyobb esélyünk lesz az összes jegy megvásárlására. Nem volt könnyű. Egyrészt azért, mert mindenkinek másik előadás volt a legfontosabb, másrészt meg, mert próbáltuk belekalkulálni, hogy melyik milyen gyorsan fog fogyni majd. Végül már matematikai alapon döntöttük el, miután mindenki felállított egy saját prioritási sorrendet. :)

Innentől kezdve egyre lassabban telt az idő, és egyre nehezebb volt kivárni a kilenc órát. Úgy 10-15 perccel a jegypénztárak nyitása előtt összepakoltunk, és jegyvásárlásra készen álltunk az ajtóban. Pontban 9-kor nyitottak, mi rögtön odamentünk az egyik jegypénztárhoz, és amilyen gyorsan csak tudtuk elkezdtük diktálni, hogy milyen jegyeket szeretnénk. Az egyikünk már majdnem végzett, már ki is fizettük az első adagot, amikor beütött a "katasztrófa": nem működött a nyomtató, és amíg a jegyeket nem nyomtatták ki, nem kezdhettünk bele a többi lefoglalásába. Előző alkalommal a rendszer szállt el az első adag bediktálása után, de az legalább szinte azonnal "megjavult", most a jegypénztárosnak kellett megoldania a helyzetet, majd amikor önerejéből nem sikerült, telefonált valakinek, aki esetleg tud segíteni. Szerintem látta rajtunk a pánikot, ugyanis kitalálta, hogy diktáljuk tovább a jegyeket, és (mivel Alkméné és én pártolói tagok vagyunk) pártolói jegyként kezdte lefoglalni őket. A nyomtató még akkor sem működött, mikor végeztünk a nem túl rövid listánkkal, és az összes tétel ki volt pipálva. Már majdnem lemondtunk róla, hogy aznap átvehetjük a jegyeinket, amikor végre mégiscsak megkaphattuk őket, körülbelül fél órás várakozás után. 

Az előtérben több széket is kiraktak, oda ültünk le szétosztani "szerzeményeinket". Ez nem volt egyszerű dolog, ugyanis nem minden darabra megyünk mind a hárman, és kicsit sok jegyet kellett kezelnünk. :)) Ezek után elosztottuk a maradék pénzt is, ez sokkal bonyolultabb volt, ugyanis több mint 24 óra ébrenlét után egyre nehezebben ment a számolás. A "nap számolása" egyértelműen a számológépbe beütött 2160*2/2 volt. :)

Mikor mindezzel megvoltunk, elindultunk hazafelé, és megpróbáltuk kipihenni a hétvégénk fáradalmait. Hogy őszinte legyek, nekem ez még több nap elteltével sem sikerült. Az sem segített, hogy már hétfőn színházba mentünk, a Szent Johanna című előadásra. :) De ez nem is baj, megérte sorban állni és virrasztani. Elsősorban persze a jegyekért, de azért is, mert hihetetlen összefogás volt a várakozók között. Senki  nem akart nekünk esni, amikor meghallotta, hány jegyet szeretnénk venni. Ha valaki fázott, kapott takarót, ha nem tudott leülni (persze korlátozott mennyiségben), széket, ha éhes volt, és nem volt már ennivalója, szendvicset. Mindenkit ugyanaz érdekelt, mindenki ugyanazért volt ott, és segítettünk egymásnak az éjszaka átvészelésében. És lehet, hogy a váltás nélkül nem lettek volna ekkora tömegek, de akik akkor ott voltak, azok minden most megszerzett jegyüket odaadnák még egy öt évért a jelenlegi igazgatónak. Mert itt van valami, ami számít, amiért érdemes egy éjszakát várakozni, ami összehozza az embereket. Mert itt van valami, ami már csak júniusig lesz itt. És utána jön valami, ami nem feltétlenül lesz rossz, csak nem ugyanez, és soha senki nem tudja majd visszaadni nekünk azt, ami itt volt... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.