Talán az eddigi legeslegnagyobb színházi élményem volt az Angyalok Amerikában-t másodszor, a zsöllyéből nézni. Azért is jó,hogy újra láttam az előadást, mert (kamatostul) megerősítette, amit első megnézéskor gondoltam. Azóta már kezdtem kételkedni abban, hogy tényleg annyira jó, hogy ekkora cirkusz van körülötte, még az is megfordult a fejemben, hogy csak felfújják a dolgokat.... De nem. Nem véletlen, hogy állótaps ennél a darabnál van rendszeresen, és nem másnál...

(Fotó: Horváth Judit, nemzetiszinhaz.hu)

Teljesen más volt, mint első alkalommal. Talán azért, mert már egyszer - úgy, ahogy - sikerült feldolgozni az előadást, azt a sok mindent, amiről szól. Még sokkal élvezhetőbb volt, mint januárban, de ebben persze mindenképp közre játszott az is, hogy ezúttal a harmadik sor közepéről néztem, így jóval kisebb volt a távolság. Minden egyes kis grimaszt, arcmimikát láttam, ami rengeteget számított. Ilyen szempontból sokkal jobban szeretem a Gobbi Hilda Színpadot, ott a színészek mindig maximum pár méterre vannak tőlünk, bárhol ülünk.

De visszatérve... Fantasztikus volt! Úgy repült el cirka három és fél óra, mintha csupán pár perc lett volna... Annyira vitt a darab, hogy a környezetemből jóformán semmit nem érzékeltem. Rengeteg részlet, finomság másodszorra vált élvezhetővé, illetve észrevehetővé, hiszen nagyon sűrű előadás, sok minden van ebbe a pár órába beletömörítve. Sok, és tömény. És mégis nagyszerű. Mit nagyszerű, zseniális! A színészek, a rendezés, a színpadtechnika... Újból megdöbbentett, milyen nagyszerűen használják ki a színpadot az előadásban, és néhol egy kis fényjáték segítségével párhuzamosan futnak az események a játéktéren. Egy pillanatra sem lehet unatkozni. A színészek (mint már említettem) szintén hihetetlenül jók. Mondanám, hogy ki számomra a legkedvesebb az előadásból, de amint kiemelnék egyet, rögtön hozzátennék még hármat, úgyhogy ezzel nem is kísérletezem.

És bekövetkezett az, amitől előre tartottam... Alig kezdődött el az előadás máris vége volt, a színészek túl hamar kezdtek el a végén a YMCA-re ugrálni, túl hamar következett a meghajlás, túl hamar... Pár perc után érzékeltem csak, hogy akkorákat tapsolok, hogy fáj tőle a tenyerem, de ezzel nem csak én voltam így, amennyire hallani lehetett, a legtöbben ugyanezt tették. Azt hiszem ezt hívják vastapsnak... Ezalatt végig felváltva (vagy egyszerre?) vigyorogtam és nyeltem a könnyeimet... (Szerintem ez nem igényel magyarázatot.) És másodszor is állótaps... Sírjak vagy nevessek?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.