Mióta az eszemet tudom, szeretek színházba járni. Jó várni az előadás napját, kiöltözni, elmenni, megnézni a darabot, aztán az éjszaka maradékában (vagy még tovább) gondolkozni a látottakon. Mindig szerettem, de nem volt létszükséglet. Örültem, ha volt lehetőségem évadonként egyszer-kétszer eljutni valamelyik színházba. Megnéztem az előadásokat, de valahogy a minden csoda három napig tart elvnek megfelelően egyiknél sem éreztem azt, hogy muszáj lesz újra látnom. Aztán 2011. december 2-án az iskolai diákbérlettel megnéztük a Nemzeti Színházban a Három nővért, Andrei Şerban rendezésében. Ez volt az első alkalom, hogy a Nemzetiben jártam. Ez volt az első igazán komoly, prózai darab, amelyet megnéztem. Ez volt az első előadás, amelybe még a karzat második sorában ülve is azonnal beleszerettem. Ez volt az, amelyet rögtön újra látni akartam. És aztán, május 20-án, ez lett az első darabtemetés, amelyen ott voltam...

Ritkán tudom kijelenteni valamire, hogy az a kedvencem. Nincs kedvenc könyvem, nincs kedvenc filmem, viszont kedvenc előadásom valahogy mégis lett. Hiába láttam azóta más, jobbnál jobb darabokat, a Három nővér letaszíthatatlanul megmaradt az első helyen, hiszen ez volt az a darab, amely megszerettette velem a színházat, magát a Nemzetit, valamint az íróját, Csehovot is.

A drámát nem a heroikus küzdelmek teszik érdekessé, igazából hősnek nevezhető alakja sincs, szereplői egyszerű emberek, akik bármelyikünk lehetnének. Egyszerű emberek, akik nem boldogok, akik elégedetlenek az életükkel és valami eszményített jobb után vágyakoznak, amit sosem érhetnek el. Egyszerű emberek, akik ugyanúgy éreznek, mint mi; akik reménytelenül szeretnek; akik álmodoznak, de végül mindig felébrednek. A dráma feszültségét pont az adja, hogy ezek az érzelmek nem, vagy csak alig kerülnek a felszínre, ugyanakkor kimondatlanul is folyamatosan érezhetőek.

Irina, a legkisebb nővér, kezdetben tettvággyal teli, életerős nő, ezt a tulajdonságát a rendező is kiemeli azzal, hogy az első jelenet során helyben fut, tornagyakorlatokat végez. Nem akar mást, csak dolgozni, optimistán és meglehetősen naivan néz a jövőbe. Aztán amikor ténylegesen dolgozni is kezd, lassan felőrli a munka, semmi sem olyan, mint amilyennek képzelte. Eközben folyamatosan ostromolja őt szerelmével a báró, amelyet ő bár nem tud viszonozni, végül mégis elfogadja házassági ajánlatát, csakhogy elmehessen vele, de ez a lehetősége is elveszik a báró halálával. Az előadás során Irina szerepét Péterfy Bori játszotta, és játékát látva nem maradhatott kétségünk afelől, hogy jogosan volt szerelmes a belé a férfi szereplők nagy része.

Mása, a középső nővér, akit a függönnyel időnként akrobatikus mutatványokat végrehajtó Schell Judit alakított, már férjnél van. Férje Kuligin, egy gimnáziumi tanár, akihez fiatalon ment hozzá, amikor még okosnak és nagy embernek hitte, de azóta már kiábrándult belőle. Szerelme Versinyinnel sem hoz igazi boldogságot neki, hiszen mindkettejük részéről házasságtörő viszony, ráadásul a férfinek gyermekei is vannak. Amikor aztán Versinyin ezredét áthelyezik, el kell válniuk, és Másának a férjével kell maradnia.

A legidősebb nővér, Olga, gimnáziumi tanárnő. Ő nem ment férjhez, pedig akart volna, még ha nem is szerelemből házasodott volna. Dolgozik, de munkája sem teszi boldoggá, mégis fokozatosan egyre előrébb jut, először igazgatóhelyettes, majd igazgatónő lesz belőle. A tűzvész alatt úgy tűnik, hogy számára az „ideális” pár Kuligin lenne; azt, hogy a férfi is így látja, tőle magától tudhatjuk: „Olga, édes… Néha azt gondolom, ha nem lenne Mása, akkor téged vettelek volna el. Te olyan csodálatos asszony vagy…”. Olga szerepében Udvaros Dorottyát láthattuk, aki úgy játszott, hogy mindenki kérdés nélkül elhitte neki, hogy 28 éves... :)

Egyedül a lányok bátyja, a Znamenák István által játszott Andrej szerelme látszik eleinte beteljesülni. Ő Natalja Ivanovnába szerelmes, akit el is vesz feleségül. Ugyanakkor mégsem lesz boldog, felesége megcsalja őt, ő maga pedig folyamatosan süllyed: kártyázni kezd, és nagy pénzeket veszít. Álmait sem teljesíti be, míg kezdetben tudósnak, egyetemi tanárnak készült, addig a darab végére már annak is örül, hogy tag lesz abban a bizottságban, melyben felesége szeretője az elnök. 

A család állandó vendégeinek tűnik Tuzenbach báró és Szoljonij, akiket Mátyássy Bence és Szabó Kimmel Tamás alakít. Mindketten szerelmesek Irinába, de a lány egyikük érzelmeit sem viszonozza. Az első felvonás végén, mikor Szoljonij álarcban, kettesben beszél Irinával, úgy tűnik, neki lehetne esélye, hiszen bármilyen elutasítóan is beszél vele a lány, megcsókolják egymást, de később Irina mégis a bárónak mond igent. Tuzenbach szintén dolgozni szeretne, munkavágya ugyanolyan naiv, mint Irináé, hiszen nem dolgozott még soha. Végül Szoljonij öli meg őt párbajban, eleget téve annak az ígéretének, hogy nem tűr meg egyetlen szerencsés riválist sem.

Versinyin Irina születésnapján ismerkedik meg a nővérekkel, bár régebben, még Moszkvában találkoztak. Másával és közte végig érezhető az összhang, különösen a kanapé jelentnél, de a már említett okok miatt nem lehetnek egymáséi. Versinyin családapa, aki szereti is a lányait, életét a felesége keseríti meg, aki önző, férjét az öngyilkossági kísérleteivel sakkban tartó nőnek tűnik abból, amit megtudunk róla. A férfi szerepében Alföldi Róbertet láthattuk, aki tökéletesen játszotta a folyton filozofáló, szerelmes alezredest.

Mása férje, Kuligin, akit Kulka János alakított, kezdetben egyszerű embernek tűnik, aki teljesen elégedett az életével, azzal, hogy kirándulni jár a tanári karral, és hogy ő írhatta meg gimnáziumának ötvenéves történetét. Ez a látszat talán egészen a tűzvészig kitart, akkor mondja Olgának, hogy ha nem lenne Mása, őt vette volna el. Valószínűleg annak is végig a tudatában volt, hogy felesége nem boldog mellette, és mást szeret. Innentől kezdve a jókedve, az elégedettsége hamis, sokszor hangoztatja, hogy ő boldog, és hogy mennyire szereti Mását. Csak azt várja, hogy elmenjenek a katonák, mert akkor talán „megint minden a régi lesz”. Mikor látja Versinyin és Mása búcsúzását, még akkor sem tesz semmit, reménykedik benne, hogy tényleg minden a régi lesz.

A Mészáros Piroska által játszott Natasa, Andrej felesége, a darab számomra legellenszenvesebb figurája volt. Mikor megérkezik Irina születésnapjára, még a nővérek kritizálják őt öltözködése miatt, akkor még „alsóbbrendű”, mint ők, de ahogy hozzámegy Andrejhez, ez a viszony fokozatosan megváltozik. Ekkor már ő próbálja irányítani a lányokat, megmondja, melyik szoba kié legyen, és már ő szólja le a ruhájukat. Mindemellett elég látványosan megcsalja férjét, aki bár látja ezt, nem tud, nem akar törődni vele.

A nővérekkel lakik még Csebutikin, az orvos is, akinek a szerepében Sinkó László láthattuk. Ő már idősebb, élete teljesen megfeneklett. Nem ért már semmihez, nincs senkije, talán a három lány az egyetlen, akiket még szeret. Ő is volt szerelmes, a lányok anyjába, ezen nem tud túllépni, egyfolytában ezt emlegeti.

Sokszor jelenik meg még Fedotyik és Rode is, akik szintén katonák. Ők igazán gondtalannak tűnnek, bár kicsit talán mindketten szerelmesek Irinába. Fedotyik mindent elveszít a tűzvész alatt, de mikor a többi katonával tovább indulnak, addigra már mintha túl is lépett volna ezen. Őket Szatory Dávid és Fehér Tibor alakította. Nem lehetett könnyű dolguk, hiszen többször is akrobatamutatványokat kell bemutatniuk: a színpadon ugrálnak, bukfenceznek.

Aztán végül, ott van még a két szolgáló, Anfisza és Ferapont is. Az öreg dada, akit Nagy Mari játszott, már nagyon régóta szolgál a háznál, öregsége ellenére is próbál segíteni, Olga nem is engedi Natasának, hogy elküldje. Ferapont szerepében Hollósi Frigyes volt látható, először még én is vele láttam. Később Fodor Tamás vette át a szerepet.

Szinte egyik szereplő sem boldog, mégis, legtöbbjük eljuthatna a boldogsághoz. A nővérek végig Moszkvába vágynak, beszélnek is róla, hogy majd elmennek, de mégse mennek. Pedig úgy tűnik, megtehetnék. Versinyin és Mása elhagyhatnák jelenlegi házastársukat és élhetnének boldogan együtt, de nem teszik. Kuligin is otthagyhatná Mását és elvehetné Olgát, de ő sem tesz semmit. Élnek, panaszkodnak, de nem próbálnak változtatni, nem tudnak magukon segíteni. Várnak valami csodát, amely egyszer talán eljön, de ha nem az ő életükben, akkor két-háromszáz év múlva, egy csoda, melytől mindenki boldog lesz, és jobb lesz az élet, csakhogy az a csoda nem jön el.

A mű alapvető komorsága mellett azért több komikus jelenet is van benne, mint például amikor Szoljonij megmagyarázza, miért nincs közel a vasútállomás; amikor összevesznek azon, hogy hány egyetem van Moszkvában vagy az én kedvencem, mikor Versinyin már megérkezésekor teát kér, és végül már az országát is odaadná egy csésze teáért... :)

A darabban engem leginkább Schell Judit és Alföldi Róbert, azaz Mása és Versinyin tökéletes összhangja bűvölt el. Hihetetlen volt látni, mennyire egymásra voltak hangolódva, milyen remekül működtek együtt. Persze mindenki zseniális volt, de szerintem ők különösen. :)

Minden előadás elvesztése rossz, de nekem talán ez fog a legjobban hiányozni. Imádtam, imádom, a szöveget olvasva még mindig látom magam előtt, mint valami filmet.  

Mit is mondhatnék búcsúzóul? Beszélgessünk még egy kicsit? (nevet) Nem könnyű az élet. Néha nyilván ostobának és reménytelennek tűnik, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egyre boldogabb és szebb lesz. Úgy hiszem, nincs messze az idő, úgy két-háromszáz év múlva, amikor egészen boldog lesz. (órájára néz) Tényleg mennem kell! Az emberiség szenvedélyesen keres valamit, és végül meg is fogja találni. Remélem minél előbb. (szünet) Mert egyesítenünk kell a munka szeretetét a magasztos dolgok szeretetével, nem igaz? (órájára néz) Most már tényleg muszáj mennem... 
/Versinyin/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.