... no meg a kovalens kötés!

A Nemzeti Színház egyik legújabb előadásán jártunk. A színlap szerint írták a "Mohácsi testvérek Shakespeare után?", és ezzel szerintem mindent elmondtam. Nem olvastam (még) Shakespeare művét, de gyanítom, hogy nincs túl sok köze ehhez a szöveghez... A velencei kalmárról van szó.

(Fotó: Dudás Ernő, 7ora7.hu)

Az előadás alaptörténete röviden: adott egy baráti társaság, melynek egyik tagja pénzt kér egy zsidótól, és a másik pedig kezességet vállal érte. A pénzt nem fizetik vissza időben, a zsidó pedig dühös lesz.

Ami érdekessé teszi a (Mohácsi testvérekhez képest rövid, mindenki máshoz képest hosszú) darabot, az a konfliktusok tömkelege, a kis epizódok összessége. És persze a - mostanában oly jellemző - erős politikai és társadalmi áthallások. Mert nem mehetünk el szó nélkül olyan dolgok mellett, amik nap mint nap történnek körülöttünk! És ez az egyik dolog, amit annyira szeretek a színházban: aktuális. Nem olyan, mint egy film, amit ha 20 év múlva nézek meg DVD-n, Matt Damon akkor is ugyanott fog pislogni. Ez a színház. Ahol real-time zajlanak az események, és bujkál benne valami ősi mulandóság. Mert amit kimondanak, azt csak az a 600 ember hallja, akik az adott estén ott ülnek. Minden előadás különböző (a Mohácsi-darabok esetében még a szöveg is különböző néha...). Ez az, ami az összes ott töltött perc varázslatos érzését adja: az aktuális, itt-és-most érzés. A velencei kalmár esetében pedig ez még jobban felértékelődik: nagy valószínűséggel nem fog sok előadást megérni. Szóval aki meg akarja nézni, az tegye meg (ha tudja) most...

Az előadás egy - jellemfejlődésekkel tarkított - ívet jár be. Az elején még mindenki vidám, a barátok épp szülinapi bulit tartanak. Az ünnepelt (Antonio) könnyelműen belemegy, hogy kezességet vállaljon Bassanio hiteléért. Még abba is beleegyezik, hogy a zsidó (Shylock) kamat helyett 1 font húst kérjen (melyet Antonio testéből vágna ki, saját kézzel), amennyiben Bassanio nem fizet időben. Ekkor még javában mulatoznak, nagyjából 5 percenként elsütnek egy zsidó viccet. Aztán egy másik jelenet következik: a ládikák és a versengés Portia kezéért. A lány apja végrendeletében meghagyta, hogy csak ahhoz mehet hozzá, aki eltalálja, hogy melyik ládika (arany, ezüst, vagy ólom) rejti a lány arcképét. Kérők egész hada próbálkozott már, de eddig még senki nem találta el. Most jön a csapat is szerencsét próbálni. Velük van még a zsidó, és csatlakozik hozzájuk egy félvér marokkói herceg is. Bármennyire is próbálkoznak viccesen hozzáállni a szituációhoz, itt azért mégiscsak egy kényszerített házasságról van szó. És a lányon látszik is, hogy érzi a súlyát apja rendelkezésének: aki kinyitja a megfelelő ládikát, ahhoz hozzá kell mennie.

Nem sokkal később egy váratlan történést láthatunk: Jessica (Shylock lánya) megszökik otthonról, elhagyja apja nevét és vallását, és hozzámegy egy keresztény fiúhoz. A jelenet nagyon komikus: a szereplők egymást ugratják, szerencsétlenkednek a kötéllel és a szerenáddal. Azonban az előadás után belegondolva ez azért nagyon komoly és elszomorító dolog: milyen előzményei lehettek a lány döntésének?  Mi vitte rá arra, hogy elszökjön otthonról? Ezt erősíti Shylock önmarcangoló viselkedése is. Miután rájön, hogy a lánya elhagyta, leszaggatja ruháit, és kőkeménnyé válik. Innentől kezdve senki és semmi nem tudja meghatni.

A fiúk visszatérnek Portiához, hogy Bassanio is megpróbálkozzon a ládikákkal. Előtte egy humoros közjáték formájában Aragónia hercegnője (!) is beáll a kérők közé. Végül Bassanio nyer. A játék azonban nem volt tiszta: Portia súgott neki, hiszen az előző kérőkválasztásai nyomán már tudta, hogy az arany és az ezüst ládika semmiképpen sem lehet nyerő. Váratlanul éri azonban, amikor Bassanio kinyitja az ólom dobozt, és benne egy levelet talál (kép helyett), melyben Portia apja leírja, hogy "tudta, hogy a lánya nem fogja kibírni, hogy ki ne nyissa, és hogy örül, hogy kinyitotta, mert nem akarná ő sem, hogy így válasszon férjet". Portia ezután eléggé ideges lett...

A történetben folyamatosan közvetítik, hogy Antonio hajóiból mennyi süllyedt el. Amikor az utolsó is elsüllyed, tudatosul benne, hogy nem tudja teljesíteni a vállalt kezességet. Innentől kezdve lesz a darab egyre komorabb. Portia ugyan kifizeti a pénzt, de Antonio jópofának tartja, ha mellékel az összeghez 1 font disznóhúst is. Itt már lehet sejteni, hogy ennek nem lesz jó vége. Így is van: a pénz nem érkezik meg időben, és Shylock követeli a jussát. A tárgyalás a darab tetőpontja: itt dől el, hogy a "független" bíróság Shylocknak ad-e igazat (és engedi, hogy kivágja a húst), vagy Antonionak, aki a bíró barátja. Sokáig nem tudnak döntésre jutni, végül Portia férfinak öltözve Antonio oldalára billenti a mérleget, és rendkívül kegyetlen módon még az utolsó filléreket is elszedeti Shylocktól.

Az utolsó jelenetben a klasszikus tékozló fiú-történet mintájára Jessica visszatér Shylockhoz, és Antonio pedig ráébred arra, hogy gyakorlatilag a halál kapujában volt. Itt már nincs szöveg, a fények, a díszlet és a zene mindent elmondanak. Amennyire viccesen indult a darab, oly végtelenül fájdalmasan ért véget.

Az antiszemitizmus végig jelen van. A zsidó viccek, a zsidógyűlölet, az idegenekkel szembeni megkülönböztető magatartás évszázadok óta (sajnos) mit sem vesztett az aktualitásából. Ebbe az előadásba azonban sokkal több minden is belekerült. Aktuálpolitikai utalások (visszamenőleges törvények, szavazás) színesítik a shakespeare-i történetet, melyet Mohácsi István "fordított le" mai nyelvre. A legtalálóbb áthallások azonban szerintem azok, melyek még tovább mennek: a Nemzeti Színház elmúlt hónapjairól, az igazgatóváltásról szólnak. "A szakma majd be fog árazni" - mondják egy helyen... 

A rendező, Mohácsi János az egyik legprofibb, ha a Nemzeti színpadtechnikájának végletekig történő kihasználásáról van szó. Ez alkalommal is pincétől padlásig megmozgatja a teret, és pillanatok alatt válik díszteremből tárgyaló, vagy utcából fordított kereszt. A díszletet a harmadik testvér, Mohácsi András tervezte. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor azt mondhatnám: minimál design. De a színpad és a díszlet egymást kiegészítve tökéletes: nem kell se több, se más. A mondanivaló 100%-ig átjön a néző számára, és ez a legfontosabb.

A Mohácsi testvérek állandó zeneszerző partnere, Kovács Márton sem maradhatott ki az előadásból. A folyamatosan szóló muzsika sokat hozzátesz az előadáshoz: mindig pontosan passzol a jelenetekhez, és az elején lévő vidám, pörgős dallamokhoz képest a végére csendes, komor hangok a néző gondolatait is ügyesen terelgetik a mondanivaló irányába.

Az Antonio szerepében Hevér Gábor könnyen hozza a vidám, jó kedélyű figurát. Amikor ott fekszik az ítéletre várva a padon, késsel lehet vágni a feszültséget: mindenki elhiszi, hogy Gáspár Sándor (Shylock) megtenné, hogy kivág egy font húst. De nem teszi meg, hiszen Radnay Csilla (Portia) ismeri az összes kiskaput. A szegény barátot, Bassaniot Szatory Dávid alakítja. A Dózsét Marton Róbert játssza, ő az egyik kulcsszereplő a tárgyalási jelenetben. A befolyásos és befolyásolható Dózse mindenkit nevetésre késztet.

A darabban a legszomorúbb női karakter Jessica. Az őt alakító Bánfalvi Eszter újra bebizonyította, hogy nagyon tehetséges: az utolsó jelenetben végtelenül őszinte a játéka. A férje, Lorenzo (Mátyássy Bence) tipikus papucsférj-típus (nekem egyből a Sirály-beli Medvegyenko jutott eszembe). A másik, boldogabb szerelmi szál Nerissa (Martinovics Dorina) és Gratiano (Makranczi Zalán) kapcsolata. Kettejük bohókás párosa jól ellensúlyozza a Jessica-Lorenzo házasságot. A barátokat csupa fiatal alakítja: Farkas Dénes, Fehér Tibor, Némedi Árpád. Gáspár Kata az előadás egyik epizódszereplője csupán, mégis kiemelkedően jól teljesít, mint Aragónia hercegnője. Abszolút hitelesen játssza a leszbikus nőt, aki összetörve távozik, miután az ezüst ládikában nem azt találta, amit várt. Érdekes kérdés, hogy vajon milyen okból csavarták meg ezzel a kis homoszexuális utalással az eredeti jelenetet... Szerintem ezzel is a darab aktualitását erősítik.

Az előadás "keletkezéstörténete" is különleges: a Kritikus Órán többek között erről is volt szó. Mint megtudtuk, az első rendesen összerakott, a jeleneteket jó sorrendben tartalmazó "próba" maga a premier volt! Az utolsó adag szöveget a premier előtt 4 órával kapták meg a színészek. És az előadás még most sincs kész: a szünetekben a színészek újabb és újabb instrukciókat kapnak a rendezőtől, hogy minél jobb produkciót hozzanak létre.

Mindebből hogy lesz ilyen fantasztikus előadás? Kell hozzá egy szuper kreatív rendező, Mohácsi János, akinek egyedi stílusa és módszere a garancia a sikerre. Továbbá kellenek a testvérei, Mohácsi István és Mohácsi András. Ők hárman már a génjeikben is egymásra vannak hangolódva :) És kell hozzá egy fantasztikus társulat, akik már félszavakból is megértik egymást, és pontosan tudják, hogy ki mire képes, kinek mit kell mondani, hogy a maximumot nyújtsa a színpadon.

"A zsidók Isten kiválasztott népe. És minket ki az isten választott ki?"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.