Amikor Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámáját olvassa az ember 2013-ban (főleg ha az illető nem bölcsész, de még magyar érettségije sincs), akkor nagy valószínűséggel kb. a második oldal után feladja. Ez persze nem igaz akkor, ha az embernek kötelező olvasmány címszóval muszáj elolvasnia (mert akkor kénytelen elővenni a jó öreg rövidített olvasmányt, melynek talán még elemzés is van a végén). De a drámát semmiképpen sem fogja végigolvasni. (Pedig ha megpróbálna a 19. századi nyelvezet mögé látni, ...

"Vén penész, ne tétovázz,
Térj dologra; vagy biz' isten,
Itt felejtlek a fatőben."

... rájönne, hogy a mű tulajdonképpen roppant humoros). Hacsak...

(Fotó: Znamenák István, nemzetiszinhaz.hu)

... nem nézi meg előbb a Nemzeti Színházban az előadást! Nem tudom megállapítani, hogy ennek a műnek az esetében melyik a jobb: ha előbb elolvassuk, aztán megnézzük; vagy fordítva. Azt azonban tudom, hogy én kedvet kaptam az elolvasásához az előadás megtekintése után. Sőt, még érdekelt is! :)

A Csongor és Tünde című előadást február elején néztük meg, diákbérletes előadásként. Ez a bérlet tartalmazza a Bánk Bánt, a Náthán gyermekeit és a Csongor és Tündét. Már a címekből is látszik, hogy itt nem csak arról van szó, hogy kedvezményes áron juthat(t)unk jegyekhez. A bérletek összeállítói igyekeztek olyan előadásokat beválogatni egy-egy bérlet-összeállításba, amelyek érdeklik a fiatalokat, jól kiegészítik a tanulmányaikat. A Csongor és Tünde pontosan ilyen: nem csak nekünk szól - rólunk szól.

Az előadás előtt megpróbáltunk jól helyezkedni az ajtónál (ezúton is elnézést kérek a mögöttünk állóktól, mi igazán nem tudtuk, hogy milyen a színpad elrendezése...), hogy a lehető legjobb helyre üljünk. Azt azonban elfelejtettük, hogy a Nemzetiben vagyunk... A szokásos nézőtér-színpad elrendezés helyett ugyanis egy fordított amfiteátrum jellegű formációval szembesültünk: a játéktér közepén forgószékek álltak (tehát nincs rossz hely, mindenhonnan mindent lehet látni), a díszlet pedig a fal mentén körben volt elhelyezve. Ezek után (más támpont nem lévén) az egyetlen jelen levő színész elé ültünk: az Éj birodalmába.

Az egész előadás itt indul (szemben a Vörösmarty-művel, melyben az Éj csak a darab vége felé tűnik fel). Az Éj (Nagy Mari) elmond egy hosszú monológot, melyben azt fejtegeti, hogy milyen mulandó az emberi lét, és hogy rajta kívül minden más csak egy kis porszem, csupán ideig-óráig vagyunk a földön, aztán egyszer úgyis eltűnünk. Az élet véges, és csupán az Éj, a semmi a végtelen. Ezek után feltűnik Csongor (Földi Ádám), aki egy zsákot cipel a vállán.

Rögtön a darab elején világossá válik, hogy ez nem egy szokványos kőszínházi előadás lesz. A rendező (Tengely Gábor) nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy ő alapvetően bábszínházi előadásokat jegyez. Érdekes módon olyan, mintha Vörösmarty is valami efféle szándékkal írta volna meg a drámát. (A darab több eleme is szinte adja magát: az utat mennyivel logikusabb így, egy körként megjeleníteni, mint egy téglalap-színpadon küzdeni a mozgással...) Ebben a Csongor és Tünde feldolgozásban komoly szerepet kapnak a bábok és a bábjáték. Majdnem minden szereplőnek ott lóg a vállán egy zsák, amelyből esetenként előveszik a bábot. A bábjukat. Az énjüket. Csongor zsákjából is egy ilyen kis Csongor-báb kerül elő: lassan, ébredezve előbújik a batyuból a fiatal test, és életre kel.

A történet folytatását mindenki ismeri: Csongor találkozik Tündével az almafa alatt, szerelem első látásra, aztán egymást követik, míg végül újra egymásra találnak, és egyesülnek az örök boldogságban.

Ez pontosan úgy hangzik, mint egy tipikus old-fashioned mese. A Vörösmarty-szöveg még rátesz egy lapáttal: a 19. századi nyelvezet ma már nagyon elavultnak, réginek, porosnak hat. Akkor mitől lesz az - eredeti szöveggel játszott! - előadás befogadható egy 16-17 éves gimnazistának is? A modernitása miatt. A darab nem próbál 19. századinak látszani (a bábok ruháját leszámítva). Az aranyalmafa egy hatalmas vasrács (piros-fehér-zöld megvilágításban), alatta a gyökerek színes PVC csövek. Az ördögfiókák öröksége szimbolikus (ki tudja manapság, mi az a "bocskor"? De ha egy babacipőn veszekednek, mindjárt világos a helyzet). A szereplők tornacipőben és atlétában rohangálnak körbe. Az előadás szerves részét képezi egy hatalmas nejlon fólia, egy útjelző tábla, és egy adag parafamorzsa is.

Azt hinné az egyszeri ember, hogy ezzel a modernitással, erősen szimbolikus megjelenítéssel megsértik a mű emlékét. Hogy nem szentelnek kellő figyelmet a mű mondanivalójára. Ha valakitől ilyet hallunk, arról 100% bizonyossággal kijelenthetjük: nem látta az előadást.

Fantasztikus jelenet például, mikor Csongor áll a hármas útnál, és gondolkodik, hogy merre induljon. A Vörösmarty-féle drámában itt 3 ember jön a fiúval szembe: a Kalmár, a Fejedelem, és a Tudós. Mondhatnám úgy is: a Pénz, a Hatalom, és a Tudás. Az előadásban ez úgy jelenik meg, mintha Csongor (enyhén skizofrén módon) önmagával (illetve a bábjával) beszélne. Áll a hármas út tövében (melyet egy körforgalmi útjelző tábla szimbolizál - rendkívül találó módon), és saját magával vívódik. Mi a fontos számára? Melyik a legfontosabb? Végül a döntése jónak bizonyul: a Szerelmet választja.

És a szerelme nem is akárki: Tünde (Martinovics Dorina), aki tündér. És halhatatlan. És gyönyörű. És elérhetetlen. De Csongor megküzd érte, kiállja a próbákat. Küzd, mert az élete végre célt talált. Küzd, mert a szerelem az élete értelme. És nem tudhatja, hogy találkoznak-e valaha, de mégis bízik benne, hisz benne, és nem adja fel az álmait, bármennyire is szeretnék egyesek eltéríteni őt az útról (melyet krétával fel is rajzol a falra).

Balga (Nagy Zsolt) nem sokban különbözik a 19. században megírt karaktertől. Ugyanolyan vidám kedélyű, ízes beszédű "laza csávó", amilyennek olvasás közben elképzeljük. Ilma (Radnay Csilla), mint a főhősnő segítője tűnik fel. Manapság, mikor mindenki a BFF-jével lóg a plázában szombatonként, és a legfontosabb probléma, hogy milyen színű legyen az új cipő, szinte észrevétlenül, de eltűnőben vannak az igazi barátok, az igazi barátságok. Pedig (mint látjuk) nem kell hozzá sok: csak egy helyes pasi, akiről lehet "dumcsizni"... :)

A darab negatív főszereplője Mirígy (Molnár Piroska). Ott tesz keresztbe a szerelmeseknek, ahol tud (például "beveti" Ledért (Tompos Kátya), akit Tünde képében elküld Csongorhoz, hogy csábítsa el). Ezenkívül van még 3 ördögfióka: Kurrah (László Attila), Berreh (Fehér Tibor) és Duzzog (Farkas Dénes). Ők pokolian jól szórakoznak: mindent és mindenkit összezavarnak, elaltatnak, megtréfálnak. 

Az előadás végére Csongor körbejárja a teret, az időt, és minden erkölcsi kérdést is. Megöregszik testben (a Csongor-báb ráncos és aszott lesz), de lélekben még mindig ugyanaz a fiatal, szerelmes, álmodozó fiú marad, aki volt az almafa alatt azon a bizonyos éjjelen. Az út végén elér a kertbe, a fa alá, itt találkozik újra Tündével. Tünde testben és lélekben is fiatal maradt (azonban az Éj átka nyomán már nem halhatatlan). Az évek során mindketten sok mindenen keresztülmentek, azonban egy biztos: még mindig ugyanúgy szeretik egymást. A zárlat keserédes: Csongor Tünde karjaiban hal meg. Testileg már nem lehetnek egymáséi, de lélekben egyesülnek. És előttük a túlvilági örökkévalóság.

Ha az Éj is úgy akarja...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.