Amíg a színházban ülő Alkméné és Harper miatt irigykedem, szeretnék közelebbi képet festeni magunkról.

Tulajdonképpen az egész azzal kezdődött, hogy az iskolával bérletes előadásokra volt jegyünk... Aztán nem kellett sok idő, és mentünk magunktól.

(Forrás: wikipedia.com)

Olyan mértékben beszippantott minket a színház világa, hogy akik nincsenek benne, időnként elég furcsán reagálnak ujjongásunk tárgyára. Valahogy nem értik meg, hogy amíg a korunkbeliek más/normális dolgokért vannak oda, addig mi mit lelkesedünk egy-egy előadásért, színészért.

Talán meg sem próbálom leírni, hogyan festettünk, amikor megtudtuk decemberben, hogy következő nap "kiskarácsonyozás" van a Nemzeti Színházban, és lehet találkozni a színészekkel. És természetesen mindenáron meg kellett győzni az otthoniakat, hogy mehessünk. Onnantól kezdve gyűjtöttük az aláírásokat, és ez volt az, amire már a környezetünkből többen felkapták a fejüket, hogy "Honnan van aláírásotok Tőle?". Egyszerű a válasz: színházba kell járni... ja, és egy kis ácsorgás a művészbejárónál természetesen szintén hasznos dolog.

Azt sem tudom leírni, hogy hogy nézünk ki az előadásokra menet, közben, utána... Fantasztikus, leírhatatlan érzés. Éppen ezért szeretnénk minél több embert bevonni ebbe a világba. Reméljük sikerülni fog. Megéri.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.